A mesterségesen elegyített, széndioxiddal dúsított vízről elsőként 1767-ben hallhatott a világ. Joseph Priestley kísérletezte ki, ezért a Royal Society 1772-ben Copley-éremmel tüntette ki. Kereskedelmi forgalomba először csak 1777-ben kerülhetett Mr. Parker jóvoltából Londonban. A két gömbből álló szifonforma a  Gazogene nevet kapta.  Alsó részében víz volt, a felső részében szódabikarbóna és borkősav, amiből a széndioxidot nyerték. Ez még nem volt alkalmas a ma is ismert szódavíz előállítására. Akkoriban a szódavíz készítésével többen kísérleteztek, de szabadalmi jogot W.F. Hamilton kapott 1809-ben.

A szikvíz fogyasztása Angliában szélesebb körben elterjedtté azután vált, miután Charles Plinth 1813-ban feltalálta a szódásszifont. Magyarországon Jedlik Ányos volt az, aki 1828-29-ben új eredményeket ért el a mesterséges savanyúvíz ipari előállításának kidolgozásában. Az ő nevéhez köthető a szikvíz olcsó nagyüzemi gyártása, valamint az a megoldás, hogy az üveg aljáról egy cső segítségével nyerik ki a szódavizet, ezáltal több széndioxid marad az italban.

Lényeges volt a hőmérséklet is, a hidegvíz ugyanis jóval nagyobb mennyiségű szén-dioxidot képes fizikailag és kémiailag megkötni. Jedlik így állította elő a ma is használatos szódavíz elődjét. Akkoriban Győrben és környékén nem volt borvíz, a balatonfüredi ásványvízből elillant a buborék, mire a szerzetesekhez érkezett, ezért Jedlik az ásványvizet akarta mesterséges szénsavval helyettesíteni. Az elképzelése megvalósult, s országszerte hamar közkedvelt lett. Ezzel egy időben mint kisipari mesterség, virágzásnak indult a szódavízgyártás is.

Múzeumunk gyűjteménye szódásüvegekkel bővül, melyek többek között Budafokról, Budapestről, Orosházáról, Soroksárról, Sátról, Parád községről származnak. Gyártásuk 1930-50 közé tehető.

„Legjobb tehát a poharat azonnal, hogy megtöltetett, ki is üríteni, különben a víz sokat vesztene kellemes csípősségükből.”

/Jedlik Ányos/

Pifkó Szera