Egy település adottságait már a történelem előtti időkben is meghatározták az éghajlati, domborzati és hidrológiai viszonyok. Ezek azért voltak lényegesek, mert a lakosság számára fontos volt, hogy a vízlelőhely elérhető távolságban legyen. A Balaton-felvidék területe geológiailag nagyon összetett; a Káli-medence területén vízzáró és jó víztározó képességű rétegek egyaránt vannak. A két különböző réteg találkozásakor források bukkannak a felszínre, vízhozamuk a csapadéktól és az adott réteg víztartó képességétől függ. Az ilyen föld alól előbukkanó források a víznyerés egyik legalapvetőbb formáját biztosították. A forrásokból nyert víznek több funkciója is lehetett, elsősorban ún. háztartási vízként használták, tehát ivásra, főzésre, tisztálkodásra, öntözésre. Másodsorban az állatok itatását oldották meg vele/belőle, és csak harmadsorban használták mosásra, mégpedig úgy, hogy mosóházakat építettek a forrásra.

A forrásokra épült mosóházak nem csak hazánkban ismertek, Európa számos országában is megtalálhatók, például Olaszországban, Ausztriában, Svájcban, Németországban és Franciaországban is. A legfejlettebb mosóházaknak falazott oldala és teteje is volt. A mosóház egy egyszerű kőből épült építmény volt átfolyó vízzel. Az asszonyok egy a mosómedencét keresztben áthidaló pallón mostak, állva, guggolva, vagy térdelve. Olykor egy kővel betömték a medence lefolyónyílását, hogy a benne lévő vizet felduzzasszák. A ruhákat általában kéthetente mosták, az ágyneműt csak havonta.  

Az asszonyok az otthon szétválogatott ruhát először beáztatták, majd a mosó párkányára kupacokba tették. A szennyesebb részeket már előre beszappanozták, és ha kellett, mosókefével is átdörzsölték. Ezután szappan és mosósulyok segítségével kimosták. A mosósulyok egy keményfából faragott használati eszköz, melynek segítségével a vásznat a vízben sulykolták, csapkodták. A sulykolófa nyelére gyakran monogramot, vagy egy jelzést faragtak, így különböztették meg. A mosóban való elhelyezkedést a mosnivaló ruha szennyezettsége szabta meg. Belül a legtisztábbak, a mosóból kifelé haladva az egyre szennyesebbek. Mosás után addig öblögették a ruhát, míg a szappan teljesen el nem tűnt belőle. Először a fehér, majd a tarka ruhát öblítették ki. A kicsavart, kirázott ruhát lavórban, vagy teknőben vitték haza.

A mosás napjait szigorú rend határozta meg. Vasárnap és nagyobb ünnepeken nem volt szabad mosni. Az asszonyok általában a hét elején mostak. Úgy tartották, hogy aki hétfőn-kedden elvégzi ezt a házimunkát, az ügyes, jó asszony, csak a lustábbak mosnak a hét második felében. A mosóházak egyébként nem csak a ruhák tisztításának helyszínei voltak, hanem olyan közösségi terek, ahol megbeszélték a falu ügyes-bajos dolgait.

Forrás: Juhász Katalin - Szabó Zoltán: Forráskutak, mosóházak a történeti Zala megye tapolcai járásában

Tanai Anna