Sovány kereset – nehéz munka
2018. február 19. írta: Duna Múzeum

Sovány kereset – nehéz munka

Nádaratás a Velencei tavon

Magyarországon az elmúlt években nem voltak igazán kemény telek, erős fagyok, amikor álló- és folyóvizeink felszínén vastag jégpáncél keletkezhetett volna. Ha néhanapján volt is, akkor igyekeztünk ezt az időszakot bent a meleg szobában eltölteni. Sokunknak eszébe sem jutna ebben az időben hozzáfogni valamilyen kinti munkához, pedig a tél végi erős fagyok valaha kiváló körülményeket teremtettek a nádvágáshoz.

nadvagas_1985.jpg

A nádaratók számára a munka akkor kezdődött el, mikor a tó már annyira befagyott, hogy nyugodtan rá lehetett menni. Ez a Velencei tavon körülbelül 2-3 napig tartó igazán hideg időjárás után meg is történt. Ha a tó vize mégsem fagyott be, akkor szárazabb helyen, a part mentén vagy zsombékos részen is lehetett nádat vágni, esetleg csónakból, tutajról.

"Nem megvetendő érték ez a tó körül zizegő, mozgó nádtenger. Régen a nádat fillérekért, felibe, harmadában vágta a környékbeli lakosság a káptalan és a tókörnyéki földbirtokosság részére. Sovány kereset, nehéz munka volt. " – Raffay Anna, néprajzi filmrendező

A nádaratásnak két fő eszköze volt. A nádvágó, vagy gyalászka, és a nádtoló, más néven tolókasza. A gyalászka egy ívelt pengéjű, kaszaszerű vágóeszköz, egyszerűbb és kisebb, mint a tolókasza. Használatakor a nádarató bal kezével a hóna alá szorít egy nyaláb nádat (két nyalábból lesz egy kéve), a jobb kezében lévő gyalászkával pedig lesújt a nád tövére. A gyalászkát általában az használja, akinek nincs tolókaszája, vagy ott használják, ahol a tolókaszával már nem lehet vágni. Előnye, hogy mindenhova elér, hátránya, hogy lassabb vele a munka.

magyar-neprajzi-lexikon_gyalaszka.jpg

A tolókasza egy vasból és fából készült szerszám, melynek legfontosabb része a kasza. A nyele általában fenyőből, vagy valamilyen puhafából készült, a lényeg, hogy könnyű legyen a szerszám. A tolókasza használatához ki kell választani a megfelelő területet, mert nem mindenhol vág (pl. ha régi nádtorzsok vagy vastag gyökerek vannak a felszínen, könnyen megakadhat a kasza). Használata evidens: a befagyott tó jegén tolják a kaszát, ami a tövénél elvágja a nádat. Mikor a nádat levágták, az a két kar közé, az ún. vánkosfára hullik, így nem a földről kell összeszedni. A tolókaszával rendszerint két ember dolgozott: az egyik tolta a kaszát, a másik szedte ki a nádat a karok közül. A gyakorlottabb nádvágók ezt használták, mert gyorsan lehetett vele dolgozni, egy nap alatt akár 500-800 kéve nádat is learathattak vele.

magyar-neprajzi-lexikon_tolokasza.jpg

A nádvágás időszaki munka volt, főleg jégről lehetett vágni, ezért előfordult, hogy az aratók éjszaka is dolgoztak. A sűrű nád learatásához nagy erőt kellett kifejteni, a tolókaszával emiatt általában férfiak dolgoztak, legfeljebb a segítőjük lehetett nő, aki összeszedte a levágott nádat. A gyalászkával azonban a nők is arattak, sőt már a 12-13 éves gyerekeket is munkára fogták. A nádvágás bandában is történhetett. Először mindenki nekilátott aratni, majd mikor a kellő mennyiséget levágták, néhányan elkezdték összekötözni a kévéket. Ezt követően gyalogszánkóval a partra vitték, majd egymás mellé fektették a kévéket, amit a megrendelő átvett és elszállított.

3.jpg

Mára a nád értéke jelentősen megnőtt, és az aratás ősi módját felváltotta a géppel történő nádvágás, mellyel vízben és a partról is lehet aratni.

 

 Tanai Anna

A bejegyzés trackback címe:

https://vizmerce.blog.hu/api/trackback/id/tr3213681570

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.