1853-ban a Budapesti Orvosegyesületet felszólította a Helytartóság, hogy tegyen javaslatot az ásványvizek és gyógyvizek árusítására vonatkozólag. A tapasztalatok azt mutatták, hogy hosszabb használat után a keserűvízkutak vize veszített keserű és glaubersó tartalmából. Ennek hatására Saxlehner András, a Buda környéki keserűvízforrások felfedezője több mint hetven kutat ásatott, és egyszerre csak egy részüket használta a többit pihentette. Így maradt például a Hunyadi János keserűvíz állandó összetételű. Saxlehner üzemeiben a kezelés valamennyi fázisa mechanikai úton történt, melyhez kizárólag új palackokat használt. Ezzel az eljárással akár napi 10 ezer palack töltésére volt alkalmas, melyekből évente 5-6 millió palack vizet szállított szerte a világba. Saxlehner András a posztókereskedelemben kezdte pályafutását. Egyik vevője birtokán keserű ízük miatt nem szívesen ittak az ottani kutak vizéből az állatok. Szakvéleményt kért az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról, majd a kedvező eredmények birtokában megvásárolta a területet, és az 1860-as évek elején kutakat ásatott, melyek később a Hunyadi János vizet adták. Ezután hatalmas sikertörténet következett. Rövid időn belül nemcsak Magyarországon, hanem a világ földrészeinek számos országában keresetté vált az említett keserűvíz. Ezzel a lelőhelyek keresése nem állt le. 1866 és 1867 között többek között Harkányban és a Margitszigeten is végeztek mélyfúrásokat. Zsigmondy Vilmos bányamérnök a margitszigeti fúrások folyamán végzett elemzései során megállapította, hogy a források vízének ereje a sók ionjainak elektromos töltéséből magyarázható.
A 19. század második felében kezdtek határvonalat húzni a gyógyvizek és az ásványvizek között. Az 1929. évi XVI. törvénycikk meghatározta azt, hogy az ásványvizek literjének legalább 1000 mg, a talajrétegeken keresztülszivárgó, kőzetekből kioldott szilárd alkatrészt kell tartalmazni - olvasható a Borszéki Béla által szerkesztett Ásványvizek és gyógyvizek című könyvben.
Kútból a palackba
A 18. században még sok fejtörést okozott az, hogy hogyan juttassák el az ivásra alkalmas ásvány- és gyógyvizeket a fogyasztókhoz úgy, hogy az ásványi anyagok a palackban ne károsodjanak. Az eredményes töltési, tárolási kísérleteknek köszönhetően kialakult a megfelelő technológia, így az ásványvíz értékesítése is könnyedebbé vált. Attól kezdve a kereskedők nagy forgalmat bonyolítottak le. A budai keserűvizek a 19. század második felére jó hírnevet szereztek. Forgalomban volt akkor a Budai Királyi, Hunyadi János, Hunyadi László, Rákóczi, Kossuth, Árpád és Viktória keserűvíz, Kristályvíz, valamint a komáromi Igmándi, a mohai Ágnes-forrás szénsavas ásványvize, és a balatonfüredi Balfi. Bár az első világháborút követően a megmaradt telepek értékesítési gondokkal küzdöttek, de a gazdasági válság után újból felélénkült az ásványvizek iránti kereslet. A termelőknek meg kellett küzdeniük a szikvízgyártókkal, akiknek vizei nagy szénsavtartalmuk miatt gyorsan népszerűvé váltak. Ezért a reklámra nagy szüksége volt a kereskedőknek és a gyártóknak is.
Reklám
A 18. században elegendő volt, ha az orvosok tudományos közleményeket írtak az ásvány- és gyógyvizekről. A 19. század második felére azonban a számos ásvány- és gyógyvíz megjelenése miatt, a reklámozásban már szükségessé váltak a röplapok, füzetek, újságcikkek is. A század közepére ez a sor bővült a reklámplakátok megjelenésével, melyek lépten-nyomon hirdették a különböző vizek jótékony hatását. Bár a második világháború után ezek kicsit visszaszorultak, köszönhetően annak, hogy az értékesítésnek nem volt konkurenciája valamint a szemléletnek, hogy reklámra nincs is szükség. Ez a nézőpont akkor változott csak meg, amikor rájöttek, hogy a reklám fő rendeltetése nem más, mint a termék széleskörű és szakszerű megismertetése a fogyasztókkal.
A Duna Múzeum gyűjteménye az elmúlt hónapokban gyógyvizes plakátokkal is bővült, melyek többek között a cikkben említett Hunyadi és Igmándi palackos vizet hirdették.
Pifkó Szera
