A Magyar Haltani társaság szervezésében minden évben sor kerül az év halának megválasztására. A kiírásban megjelölt gardát és lapos keszeget lekörözve idén a réti csík kapta a legtöbb szavazatot.
A misgurnus fossilis, vagyis réti csík teste izmos, erősen megnyúlt. Feketés hátát jellegzetes sárga csíkok tarkítják, hasa világossárga fekete pöttyökkel. Körülbelül 15-35 cm-re nő meg, súlya 80-150 gramm között mozog. Hengeres testét apró pikkelyek borítják, melyek alig fedik egymást. Szemei aprók. Szája sem túl nagy, azonban a körülötte található öt pár bajusz segíti őt az érzékelésben. Kicsi, kerekded úszóinak köszönhetően gyors, kígyószerű mozgásra képes.
A réti csík (Herman Ottó: A magyar halászat könyve)
Az éjjel aktív réti csík nappal az iszapban rejtőzik el. Táplálékként főleg rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat fogyaszt, de nem veti meg az apró növénytörmelékeket sem. Ez az állat igazi túlélő, hiszen kiegészítő légzőszerve segítségével béllégzésre is képes, így még az oxigénhiányosabb helyeken is életben tud maradni. Amikor már kevés a vízben az oxigén a kopoltyúval való légzéshez, a réti csík felúszik a felszínre, hogy levegőt vegyen, melyet a vérerekkel gazdagon átszőtt belébe présel.
Élőhelyként az árterek, mocsarak és lápok iszapos részeit kedveli, de megtalálható a folyóvizek lassabb folyású szakaszain is. Habár szívós és igénytelen állatként tartják számon, mégis nagyon „sérülékeny”, mert életmódját tekintve egy bizonyos élőhely-típushoz alkalmazkodott. Ha az élőhelyében változás történik, akkor a faj eltűnik az adott területről. Sajnos a 19. századi lecsapolások és folyószabályozások következtében is ez történt, így a hazai állomány igencsak megcsappant.
A csíkász (Herman Ottó: Magyar halászat könyve)
A csík a 19. századi vízrendezések előtt oly elterjedt fajtának számított, hogy a halászaton belül külön mesterségnek számított a megfogására specializálódott csíkászat. A leleményes csíkász megfigyelte, hogy ez a hal olykor feljön a felszínre levegőt venni, így a láp sűrűbb részein léket vágott a növényzetbe és ide helyezte el halfogó alkalmatosságát, a varsát. A varsa vesszőből font, kúp alakú eszköz, amelynek számos változata létezett. Működése azon alapul, hogy a terelőnyíláson a hal könnyedén be tud úszni, visszafelé azonban már nehezen talál kiutat. A kivágott lék körüli oxigéndús víz odacsalta a halakat, amelyeket a csíkvarsa ejtett foglyul. Ez a korábban tömegesen előforduló faj fontos böjti táplálék volt hazánkban, így nagy volt iránta a kereslet. A csíkászat sajnos a halállomány megcsappanásával fokozatosan tűnt el. Herman Ottó magyar természetkutató 1887-ben így írt róla:
„Az egykoron oly hatalmas népies halászati ág, a csíkászat, ma általánosan leáldozó félben van s aligha megéri a huszadik század első napjának virradatát.”
A réti csík a növényekben gazdag, iszapos medrű vizeinkben ma is megtalálható, de a faj a csekély példányszám miatt védettséget élvez.
Forrás:
Herman Ottó: A magyar halászat könyve. 1887. Budapest
