Csúszni, vagy nem csúszni? - Közlekedés a jégen (nem csak korcsolyával)
2021. december 15. írta: Duna Múzeum

Csúszni, vagy nem csúszni? - Közlekedés a jégen (nem csak korcsolyával)

A korcsolyázás története egészen a kőkorszakig nyúlik vissza, amikor még közlekedési, és nem pedig szórakozási forma volt. Elődeink állati lábszárcsontokból készült lábbelivel közlekedtek a jégen. Eleinte csupán a csontredőbe kapaszkodtak a lábukkal, később bőrszíjjal erősítették magukhoz. Ekkor még csak az egyik lábukra vették fel az eszközt, a másikkal hajtották magukat. Később, az 1300-as években megjelentek a vas élű fa korcsolyák, a 19. századtól pedig már fémből és acélból készült korcsolyákat is gyártottak.

maros-tipusu-korcsolya-594681.jpg

Maros típusú korcsolya

A korcsolyázás mint sport szülőföldjének Hollandiát tekintik, ahol már a 18. században tartottak korcsolyaversenyeket, melyek rohamosan terjedtek el Angliában, Nyugat-Európában és Amerikában. Ekkor alakultak ki a különböző korcsolyasportok (műkorcsolya, gyorskorcsolya, jégkorong) és a hozzájuk tartozó jégkorcsolyák is.

fortepan_15148_jegpalya_a_varosligeti_tavon_1920.jpg

Korcsolyázás a Városligetben (forrás:Fortepan)

Magyarországon 1869-ben bécsi mintára megalakult a Pesti (később Budapesti) Korcsolyázó Egylet, de a korcsolyázás már korábban is jelen volt hazánkban. 1870 januárjában Rudolf koronaherceg jelenlétében megnyitották a Városligeti jégpályát, melynek egy részét az egyesület díjtalanul használhatta. Az eseményről a Vadász és Versenylap így számolt be:

„Kevés olly nemes mulatságot nyújthat télen a szabad természet, mellyet mindenki olly könnyen élvezhetne s testét annyira edzené, mint a korcsolyázás, melly felfrissíti tagjainkat, erősiti tüdőnket a hideg behatása ellen, s egész magatartásunkat könnyebbé teszi, nemesíti, jobban mint a táncz. S aztán valami kimondhatlan édes érzetet, mintegy büszkeséget ad, midőn képessé tesz bennünket olly gyors haladásra, melly a legsebesebb állatokkal versenyezhet, s úgyszólván repülni tanít”.

A Pesti Korcsolyázó Egylet téli bálokkal és jelmezes ünnepségekkel igyekezett népszerűsíteni a sportágat. Azonban nem csak a pestieknek adatott meg ez a fajta kikapcsolódási forma. 1895-ben a mai Széll Kálmán tér helyén nyílt meg a budaiak korcsolyapályája, melyet a Budai Torna Egylet működtetett. A főváros lakossága kiváló szórakozásra lelt a korcsolyázásban, amelynek népszerűsége még ma is töretlen.

korcsolya-idenyjegy-612477-4.jpg

Korcsolya idényjegy Molnár Margit részére

Annak sem kellet bánkódnia, aki nem tudott korcsolyázni, vagy valamilyen oknál fogva nem korcsolyázhatott,  az ő számukra a fakutya jelentette a megoldást. Ennek elkészítéséhez szántalpat, vagy két keskeny lécet használtak, erre pedig egy támlás széket erősítettek. A fakutyát a rajta ülő ember két szöges végű bot segítségével hajtotta, vagy társa – kinek a lábán korcsolya volt – tolta.

kl1965e.jpg

Fakutyázás a Balaton jegén

A Duna Múzeum gyűjteményében olyan tárgyakat is találunk melyek nem a jégen való siklást, hanem - épp ellenkezőleg - a „kapaszkodást” segítették. A vízimolnárok, halászok és nádvágók például jégpatkót használtak, ami egy M-alakú, egy centiméter szélességű vas, melynek alján 2-4 darab ún. „köröm” található.  Ezt a két oldalon kialakított kis fülek segítségével kötötték a lábbelijükre. A körmöknek köszönhetően magabiztosan tudtak közlekedni a jégen.

molnar-jegpatko-596513.jpg

Molnár jégpatkó

Hasonló eszközre volt szüksége a jégrobbantó szakembernek is. A befagyott folyókon kialakult jégtorlaszok felduzzasztják a folyók vizét és akadályozzák a vízi közlekedést. Ezeket legeredményesebben a jégen készített léken keresztül, a jég alá helyezett töltettel lehet megbontani. A robbantáshoz szükséges töltetet egy szakember helyezi el, aki egy ún. jégsarkantyút visel, melyet bőrszíjjal erősít a talpára. Más jégsarkantyúkkal ellentétben ezzel futni is lehetett a speciálisan kialakított kettős kapaszkodása miatt.

jegsarkantyu-par-595834.jpg

Jégsarkantyú pár

2009_22_1_jegrobbantas.jpg

Jégrobbantás a Tiszán

A jég, mint a tartósítás egyik alapvető eszköze nagyon fontos kellék volt a háztartásokban. A hűtőszekrények feltalálása előtt a természetes jeget használták hűtésre, melyet a vízparti lakók a közeli tóból, vagy folyóból nyertek, a távolabb élők pedig a jégkereskedőtől vásároltak meg. A jégvágók gyakran használtak jégpatkót/jégsarut védőtalpként, melyet a csizmájuk sarkára/talpára húztak.

jegsaru-fabol-595544.jpg

Jégsaru fából

jegvagas_a_meder_utcaban_1.jpg

Jégvágók

Ma már nem használunk természetes jeget tartósításra, és a korcsolyázás is inkább szórakozásként, mintsem a közlekedés egyik formájaként van jelen az életünkben. A műjégnek köszönhetően azt sem kell megvárnunk, hogy folyóinkon és tavainkon kellő vastagságú jégréteg keletkezzen, hiszen a téli időszak beköszöntével számos városban állítanak műjégpályát a korcsolyázás szerelmeseinek.

 

Felhasznált irodalom:

Sport a jég hátán, Vadász- és Versenylap XIV. évf. 3. szám, 1870. január 30.

A bejegyzés trackback címe:

https://vizmerce.blog.hu/api/trackback/id/tr5016784350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.12.16. 06:39:30

Ez érdekes volt.
Köszönöm!
süti beállítások módosítása