Fáradhatatlan, fut, szalad, mindenhol ott van, megbízható helyettes, lelkiismeretes kolléga kiváló csapattag, kedves barát így jellemezte méltató írásában a friss Pulszky-díjas kollégáját, Bárd Editet a Duna Múzeum igazgatója Szalkai Tímea. Munkájáról, céljairól, álmairól beszélgettünk Bárd Edittel.

Fotó: Vízy Zsigmond 

-                 Szalkai Tímea igazgatónő megbízhatónak, fáradhatatlannak, lelkiismeretesnek, és jó csapatjátékosnak tart. Egyetértesz ezzel?

A fáradhatatlannal nem, de meghatódtam attól, hogy ezt ő így látja. Azt gondolom, hogy Timi nagyon jól ismer, és hogyha ezek jutnak eszébe rólam, annak nagyon örülök.

-               Ahogy én látom, te az a típus vagy, aki azért várja az egyik rendezvény végét, mert már a következő szervezési feladatain gondolkodik…

Jól látod. Ez abból is fakad, hogy feladatorientált típus vagyok, ha van valami megoldandó dolog, akkor megnézem, hogy hogyan lehetne a lehető legjobban megcsinálni. Másrészt meg azt gondolom, lehet, hogy ez már teljesítménykényszeresség is. Van már annyi tapasztalatom, hogy átlátom azt is: az egyik feladatnak a vége az valami újnak a kezdetét is jelenti. Mindig azt nézem, miből mit lehet továbbvinni, és lehet, hogy ezt már egy picit előbb is látom, emiatt tűnik úgy, hogy már a következőn gondolkodom közben.

-            2001 februárjában kezdted a pályádat a Skanzenben, majd a Duna Múzeumba kötöttél ki. Tudatosan választottad a múzeumi közeget?

Az általános iskola ötödik osztályában le kellett rajzolnunk, mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Én történelem tanárnak rajzoltam le magam. Akkor éppen az Egri csillagokat olvastam, és emiatt a képemen az egri vár alaprajzát magyaráztam egy táblánál. A mai napig úgy érzem, hogy alapvetően tanár típus vagyok. Engem az érdekel, mit lehet megmutatni a világból az embereknek. Hogy ezt múzeumban, az egyetemen csinálom, a gyerekemnek mutatom meg, vagy az ő osztálytársainak egy kiránduláson, ez már másodlagos. Magyar és magyar mint idegen nyelv szakos voltam az egyetemen, középiskolai tanári végzettségem van. Ami az alapvető indíttatásom mellett, módszertanilag sokat adott a munkámhoz az a nyelvtanítás módszertana és a drámapedagógia, amit szintén elvégeztem. De az, hogy hol tudnám magamat leginkább elképzelni csak később körvonalazódott. Először egy nagybátyámmal zajló beszélgetés során fogalmazódott meg bennem, hogy akár egy múzeumban is el tudnám magamat képzelni, talán a Petőfi Irodalmi Múzeumba.

-           Egy múzeumot általában nem pörgős és nyüzsgős helynek képzelik az emberek…

Lehet, hogy nekem is az irodalom miatt jutott eszembe. A nyelvészet volt mindig, amit jobban szerettem, de az irodalom is a szívem csücske volt. Miután a magyar szakos diplomámat megszereztem, az Iparművészeti Egyetem művészeti menedzser szakirányú továbbképzésére jártam, ahol megismerkedtem Szabó Zsuzsannával. Ő akkor a Skanzenben volt rendezvényszervező. Zsuzsi a második év végén megkérdezte, nem szeretnék-e az utódja és majd a kollégája lenni a Skanzenben. Amikor elvállaltam, nagyon pörgős helyre kerültem – sokoldalú munka volt, melynek során mindenféle emberrel találkozhattam. Viszonylag hamar az egész múzeumi közösséget megismertem, és mivel a Skanzen a múzeumok között is vezető szerepet játszik, ezért viszonylag hamar lett más múzeumokkal is kapcsolatom.

-          Ezek szerint egy kapcsolatépítő ember vagy, és fontos számodra, hogy segítséget nyújts másoknak is abban, hogy kapcsolati hálójukat bővítsék.

Örülök, hogy ezt így látod, és észrevetted. Az utóbbi négy-öt évben érzékelem magamon, hogy az okozza a legnagyobb élményt számomra a munkámban, hogyha tőlem függetlenül is működnek dolgok. Ehhez kellett egy folyamat, hogy eljussak oda, hogy ne akarjak én egymagam mindent megoldani. Szeretek sokféle embert megismerni, és próbálom összekapcsolni azokat, akikről azt gondolom, hogy együtt többet hoznak ki magukból, mint külön-külön.

-         Ez mozgatja azt is, hogy számos társaságban, szervezetben és egyesületben is munkálkodsz?

Biztos. Amikor egy díjat kap az ember, akkor kénytelen visszanézni arra, amit addig csinált, de nem gondolom, hogy ezek lezárt történetek. Az lenne a jó, ha még ennél is több energiát tudnék belefektetni a civil működésembe. Egyrészt azt gondolom, hogy általában mindenhol felismerik azt a típusú embert, amilyen én is vagyok, aki terhelhető, tud dolgozni, szívesen is teszi és jó minőségben is csinálja. Valószínű, hogy ebből kevés van, mert néha körülnézek és rájövök, hogy mindenhol ugyanazzal a tizenöt-húsz emberrel találkozom a múzeumi meg a környezeti nevelő világban, és ezek a körök valahol összeérnek.

Fotó: Vízy Zsigmond 

-          Ezek a körök tudnak is előrébb vinni dolgokat?

Ehhez idő kell. Amikor a Duna Múzeumba jöttem, rá egy évre Szőkéné Erzsi kolléganőmtől átvettem a múzeumi koordinátori feladatokat. Ez a koordinátori négy éves munka mutatta meg nekem azt, hogy ha bár lassan is, de beindulnak dolgok, hogyha van egy olyan ember, aki összefogja a feladatokat, és segíti a kreativitásra és tenni akarásra fogékony embereket.

-          Mit gondolsz arról, mi kell ahhoz, hogy egy civil társaság, szervezet jól működjön?

Minden szervezet akkor működik, ha vannak emberek, akiknek ez fontos, és nem a saját karrierjük és népszerűségük építésére használják a társaságot, hanem valóban szeretnének valamit tenni, és ezáltal változást előidézni. A Pulszky Társaságban, akiktől a díjat kaptam – és amelynek én is a tagja vagyok – , működik egy ifjúsági tagozat, ami nagyon fontos, mert a múzeumok akkor lesznek a társadalom számára fontosak, ha ők maguk is fontosnak tartják magukat.

-         A Pulszky-díj, amit májusban kaptál, a belső értékrendedben hol helyezkedik el?

Nagyon örülök ennek a díjnak, mert ugyan nincsen lefektetve sehol, de többnyire nem múzeumi közönségfogadással foglalkozó munkatársak szokták kapni, hanem muzeológusok. Talán én egy picit könnyebb helyzetben vagyok, mert amit csinálok, bár nehezebben megfogható a kívülállók számára, talán látványosabb, mint a muzeológusi munka, ugyanakkor az ő munkájuk az, ami a múzeumnak mint intézménynek a létjogosultságát adja. Ezért is nagyon jó, hogy a választmány idén kettőnknek ítélte oda ezt a díjat, Sári Zsolt muzeológus, néprajzkutató, kurátornak és nekem, aki kommunikációval foglalkozom. Ez a díj egyrészt annak az elismerése, amit én eddig letettem az asztalra, másrészt motiváló erőként is hat rám. Úgy érzem, ha már megkaptam, innentől nem engedhetek abból a színvonalból, ahogyan eddig is végeztem a munkámat. Rászolgáltam, most meg méltónak kell lennem hozzá.

Pifkó Szera