A napokban ünnepelte 80. születésnapját múzeumunk korábbi meghatározó muzeológusa, Deák Antal András. Az alábbiakban Kaján Imre, a múzeum volt vezetőjének köszöntő írását közöljük, aki talán a legközelebbről ismerte/ismeri András igen gazdag munkásságát. Boldog születésnapot András!

Hát igen, nagyon régen volt már, a '80-as évek elején, amikor Andris a Duna Múzeum munkatársa lett. Egy budapesti kolléganő helyére érkezett, aki nem vállalta a kijárást Esztergomba, és mint hogy az általa kezelt (de általa soha fel nem dolgozott) gyűjtemény ott volt, hát nem volt mit tennie. Emlékszem azokra a – furcsa, de nyílt, mindenki előtt zajló – munkamegbeszélésekre, mikor az említett hölgyet kb. félévenként számon kérte a múzeumot is magában foglaló VÍZDOK vezetése, hogy 'ugyan mi lesz a Széchenyi-iratokkal?', ilyenkor kedveskedő, nevető magyarázkodást hallhattunk csak rendre, hogy 'miért nem'. Szívügye volt ez az akkori igazgató Marczell Ferencnek, hiszen nem véletlenül vették meg a soproni Stornó családtól a több száz darabból álló irat és dokumentum együttest.
Hogy ez azután a magyar múzeumi, sőt tágabban is mondható: a történeti köztudatba bekerült, az Deák András kollégánk és barátunk érdeme. Nyilván amikor felvették őt a múzeumba, kihangsúlyozták neki az ezzel a gyűjteményi egységgel kapcsolatos elvárásokat – de ez így volt a vezetők szemébe angyalként mosolygó elődjével is...

Deák Antal András

És András megcsinálta, mindennek utána ment, nyomozta a levélírókat, cégeket, eredménye pedig egy forráskiadvány lett, Széchenyi-irataink katalógusa. Ez persze csak egy (nem túl vékonyka) kötet, sokkal több annál az, hogy ennek a munkának a mentén Deák András annyi mindent tudott meg a korszakról, Széchenyi Istvánról és kortársairól, a 'legnagyobb magyar' munkásságának részleteiről, hogy gyakorlatilag megkerülhetetlen lett a gróf vízügyes alkotásairól szóló történeti diskurzusban. Nem csak a rengeteg új adattal-adalékkal, amit az esztergomi gyűjtemény feldolgozása hozott, hanem azzal az új szemléletmóddal, amellyel az egykori gazdasági-műszaki beavatkozások (mérnöki munkák) történéseit elemezte. Az akkortól oly kőkeményen racionális megbízói hozzáállás felmutatása Deák András és szerzőtársa (Amelie Lanier) érdeme.

(Most rögtön írhatnánk, hogy csakúgy, mint Luigi Ferdinando Marsigli és tudóstársai magyarországi tevékenységében, de ezt hagyjuk későbbre, mert még nincs vége Széchenyinek, egy igen fontos dolog még hátra van!)

Az pedig, hogy a rendszerváltás után mindjárt volt Széchenyi István születése 200. évfordulója. Bizton állíthatom, hogy nem volt senki, aki többet tett abban az esztendőben Deák Andrásnál a megemlékezés oltárára, hiszen könyvekben írt fejezeteket (mint mondtam fentebb: megkerülhetetlen volt), több kiállítást is szervezett, illetve vett részt az előkészítésükben. Mégis kimaradt az évfordulón esedékes nagy kitüntetés-esőből – mondván, hogy ő nem vízügyes. Tudvalevő, hogy a Duna Múzeum a rendszerváltás előtti, környezetügyekkel közös minisztérium 'ottfelejtett' vízügyes kakukkfiókája volt az 1990 utáni Környezetvédelmi Minisztérium irányítása alatt. Sanyarú évek voltak, kibírtuk, még ha olyan méltatlanságok is sújtottak minket, mint ez a skandallum. Hosszú-hosszú éveket kellett várni arra, hogy a vízügyi tárca orvosolja ezt, de becsületére legyen mondva: megtette.

András ezt a nyilvánvalóan méltatlan eljárást – mondhatom, mert együtt éltük meg – derűvel viselte. 'A díjakat adják...' - mondta, talán önmagát is vigasztalva ezzel.  

Együtt gondolkodtunk a múzeum jövőjéről is ezekben az időkben, hiszen felmerült az is, hogy vajon nem ereszt-e szélnek minket a fenntartó minisztérium? Igaz, ami igaz, nem igazán volt a kedvünkre napi szinten hazudni a 'környezeti gyűjtőkörről', még ha tényleg gyűjtöttünk is ezt-azt a témában, tudtuk, hogy ennek igazából még nincs valós muzeológiai relevanciája. 

Amikor igazgató lettem, azonnal mi ketten ültünk le megbeszélni a múzeum jövőjét: hogyan induljunk el, mire helyezzük a hangsúlyokat és bizony: hogyan kezeljük a koloncokat, amik a múzeum nyakán voltak. Mai napig tisztán emlékszem András kérlelhetetlen és tiszta érvelésére: a tudományos eredmény, a gyűjtemények feldolgozottsága, és a tudományos ismeret-átadás lehet az egyetlen mérce ezután, semmilyen pártpreferencia, vagy egyéb nem jöhet szóba. Könnyű volt ezt így kimondani, hiszen mögöttünk volt már egy munkatársi értekezlet, amelyen az addigi 'pártaktivista' kollégánk helyettesi kinevezésével szemben egy emberként lázadt fel a teljes múzeumi kollektíva. Megcsinálni azonban nem tudtam volna egyedül, hiszen én magam is járatlan voltam mind a vezetéstechnikában, mind pedig a tudományos munka irányításában. Deák András folyamatos támogatása nagyon nagy segítség volt nekem ebben.

Kaján Imre és Deák Antal András a Duna Múzeum udvarán

Ugyanekkor, kinevezésem után kb. egy órával tanakodtunk már a múzeum jövőjéről. Hol volt még a Széchenyi-évforduló, már akkor nem csak erre kezdtünk figyelni, hanem a múzeum kiemelkedő gyűjteményi darabjainak 'helyzetbe hozására' is. A '80-as évek közepén került a Duna Múzeum gyűjteményébe egy Borda Lajos antikváriustól történő magánvásárlás útján Luigi Ferdinando Marsigli latin nyelvű csodás természettudományi munkája, a Danubius Pannonico Mysicus és Prodromusa, akkor abszolút csúcsnak számító 350 ezer forintos áron.

Jóllehet András még akkor Széchenyi István vízügyi alkotásai szervezése-finanszírozása kutatásával volt leginkább elfoglalva, tudtam már, hogy Marsigli felé kacsintgat. Mind a kettő szálai Bécsbe vezettek, és nem is nagyon lehetett már továbblépni egyik témában sem anélkül, hogy az ottani forrásokat ne kutassa meg valaki. Emlékszem, azon a legelső megbeszélésünkön megígértem Andrásnak, hogy megkapja a külföldi kutatás lehetőségeit, minden áron. Hamar meg is lett ez, sőt András volt az első használója a múzeum legelső laptopjának is. Egy legalább tíz kilós táskagépet vittünk ki neki a Collegium Hungaricumba Bécsbe (emlékszem, nem volt még ilyesmi a magyar üzletekben egyáltalán, egy példány jelent meg a Madách Színház melletti műszaki bizományi boltban, akkor 70 ezer forintos elképesztően magas áron. De kellett, megvettük, azon tanulta aztán az egész múzeum a billentyűzet használatát...).

Hogy aztán mi lett a Marsigli-történet vége (ha egyáltalán vége van már, nem hiszem), azt mindenki tudja, aki kicsit is odafigyel a 17-18. század fordulójának tudománytörténetére: több száz eddig ismeretlen kéziratos térkép az akkor töröktől visszafoglalt Magyarországról, a Marsigli kötetek magyarul, és mindezek közreadva könyvekben és digitális adathordozón. Talán ez utóbbi, a Duna Múzeum kiadványa volt a legelső tudományos digitális kiadvány kies hazánkban!

És ezúttal az elismerés sem maradt el: előbb Olaszország tüntette ki Andrást (hiszen Marsigli magyarországi munkássága az olasz tudományosság csillagát fényesítette), majd a múzeumi történészek éves Wellmann Imre díját kapta meg. Mindkettőt nagyon megérdemelte, mondhatni: járt neki.

Ahogyan a tudományban szokás, a kutató egyre mélyebbre fúrja magát a témájában, jóformán már ki se látszik abból a maga vájta kútból. András is ilyen, a Marsigli és kortársai életműve történetének csiszolásával -foglalkozik immár. Finomhangolás – mondhatnánk, de bizony a muzeológiában (is) a részletekben bújik meg az ördög, és nagyon nem mindegy, hogy 'Gizike, vagy gőzeke', már pedig – különösen elégséges korabeli latin és német nyelvhasználati tudás híján – elég sok a korszakkal foglalkozó kutató halad tévúton és von le téves következtetést emiatt. 

 Deák Antal András a Duna fölfedezése c. könyv bemutatóján

Adjon tehát a Jóisten erőt és egészséget Deák András Barátunknak még nagyon sokáig ahhoz, hogy pátyolgassa-terelgesse a tudománytörténet kutatóit, szorgalmával és kitartásával mutasson példát az utána jövőknek a történeti muzeológiában.

Nyolcvan év nagy idő, de aki mögött olyan életmű van, mint András mögött, annak az embernek könnyű a visszanézés, mert látszanak az út menti mérföldkövek. Negyven év a muzeológiában, az is rengeteg, hát még együtt végigélve! (Mondhatnánk, de nem mondjuk, hogy 'még asszonyból is sok', de ismétlem: nem mondjuk.) Így aztán Andris, még egyszer: Isten éltessen sokáig!

Barátod és munkatársad imre

kaján imre