„Amikor szépséges Budapestünket siratjuk, legfájdalmasabb könnyeinket csodálatos hidainkért hullajtjuk. Marcangol a kín és a düh, amikor az Erzsébet-híd összeroncsolt karcsú ívét látjuk a Dunába omolva (…..) s az új Magyarország első és hatalmas jelképe, a Lánchíd mind-mind összeroncsolva, szétzúzva fekszik a zajló Duna jeges hullámaiban. A német galádság pusztította el mind, esztelenül és céltalanul. Hiszen felrobbantásukat semmi hadiérdek nem kívánta. (…) A németek mégis kíméletlenül elpusztították valamennyi hidunkat, tehetetlen dühükben csak hogy még több kárt okozzanak az általuk kifosztott és elpusztított Magyarországnak.” – írta a Szabadság c. napilap 1945. március 4-i számában. A fenti sorok igazán jól tükrözik azt a keserűséget, amelyet a második világháború pusztítása okozott, mind az emberéletben, mind anyagiakban.
Budapestről készült korabeli képeken megdöbbentő látvány tárul elénk. A város romokban hevert, a hidak a Dunába omlottak. Országszerte jellemző volt a visszavonuló német seregek pusztítása, a Duna és a Tisza összes hídját tönkretették. Az ország talpra állítása és újjáépítése következett, azok minden kihívásával és nehézségével.
A felrobbantott Lánchíd (forrás: Fortepan)
A háború végeztével megindultak a főváros helyreállítási munkálatai. A hidak, amelyek mindig fontos részei voltak a fővárosnak - közlekedési és forgalmi indokoktól vezérelve - az első helyen szerepeltek az újjáépítések sorában. Legelőször a Szabadság híd és a Margit híd helyreállítása történt meg. A fentebb említett két szempont ugyan nem tette indokolttá a Lánchíd munkálatainak mielőbbi megkezdését, de a kormányzat úgy határozott, az elsők között kell lennie az újjáépülők sorában. Gerő Ernő által irányított közlekedési tárca rövid távú célként kitűzte, hogy a hídnak a felavatása után (1849) pont száz évvel újra állnia kell. Mivel azonban az állami beruházásokban még nem szerepelt a Lánchíd újjáépítése, annak finanszírozásáról más módon is kellett gondoskodni. Korabeli becslések szerint közel 30 millió forint fedezte a Lánchíd újjáépítését, ezért ezt az egész magyarság ügyévé tették, amihez a Közlekedési Minisztérium hatalmas propagandába kezdett: a társadalom minden rétegét igyekeztek megszólítani, hazai és külföldi gyűjtéseket szervezni.
A kormány ugyan nem bízott abban, hogy a kellő mennyiségű pénz összegyűlne, de a gyűjtések hírét igen széles körben terjesztették. Három ilyen „akciót” hirdettek. Az elsőt 1947. szeptemberében, amikor Gerő Ernő - aki az újjáépítést „nemzeti becsületünk ügyének” nevezte - országos gyűjtést szervezett.
„A Lánchíd újjáépítésért folyó gyűjtést ma reggel 8 órakor nyitotta meg Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter a Roosevelt-téren a Kereskedelmi Bank épülete előtt felállított sátornál. A miniszter - aki egyébként már vasárnap 1000 forintos adományával indította meg a gyűjtést – rövid beszédében méltatta a híd újjáépítésének jelentőségét, majd felszólította az ország minden polgárát, hogy adakozásával hozzájáruljon a nagy munka elvégzéséhez. Az ünnepség után a főváros főbb útvonalain felállított 48 sátorban megkezdődött a gyűjtés.” (Szabadság c. napilap 1945. március 4.)
Az emberek magukénak érzeték a Lánchíd sorsát, Gerő Ernő pedig a címet adó "Zsebbel a Lánchíd felé" felszólítással bíztatta az embereket az adományozásra. Mivel országos gyűjtés volt, vidéken is sok helyen becsatlakoztak. E cél érdekében bocsájtottak ki különféle érméket, levelezőlapokat vagy emlékbélyegeket. Ki-ki a saját pénzéhez mérten adományozhatott. Forgalomba kerültek 20 forintos zománc, a 100 forintos ezüst és a 200 forintos arany Lánchíd-jelvények is. A második gyűjtést ugyancsak 1947-ben hirdették ki a "Szilveszter a Lánchídért " címmel. Az összes vendéglátó ipari egységet bevonva, a Lánchíd javára minden számlához és jegyhez egy-egy forint hozzájárulást számoltak fel. Sikeres volt és a hatására az önkéntes adományok száma is megnőtt.
Szilveszteri felhívás az adakozásra (forrás: Népszava 1947. december 31.)
A harmadik adományozási akciót 1948-ban kezdték. A vidéki polgármestereket szólították meg, hogy segítsenek a Lánchíd újjáépítésének népszerűsítésére készített 1,2,5 és 10 forintos alumínium adománybárcák értékesítésében.
Adománybárca a Duna Múzeum gyűjteményéből
Mindegyik gyűjtés sikeres volt, mert a befolyt összegekből az újjáépítés a tervezett ütemben tudott haladni. A híd eredeti képének és formáinak visszaállítására törekedtek, a modern forgalmi és közlekedési szempontokat figyelembe véve. 1949. november 20-án a Lánchíd újra régi pompájában állt a helyén és azóta is Budapest nélkülözhetetlen jelképe.
A Lánchíd 1949-es átadó ünnepsége (forrás: Fortepan/UVATERV)
Szigetvári Vera
