2018. április 26. írta: Duna Múzeum

Elkallódott mesterségek

Gyapjúfeldolgozás a kallómalomban

A vizet nem csak napjainkban, hanem már évezredek óta használják megújuló energiaforrásként. Az ókorban a mezőgazdasági területek öntözésére, majd később a vízikerekek, vízimalmok meghajtására alkalmazták. A víz energiáját többféleképpen is hasznosították: a malmokban a gabona őrlésére; a kovácsműhelyben fújtatásra, a kalapácsok mozgatására; a fűrészmalmokban faaprításra; a bányákban szivattyúzásra; a kallómalmokban pedig a gyapjúanyag tömörítésére használták. A legelső textilüzemeket is folyók mellé építették, így vízenergiával tudták hajtani a gépeket. A textiliparhoz tartozik a posztóipar, ami a gyapjú feldolgozásával foglalkozó iparág. A gyapjúmunka az egyik legrégebbi ága a textilkészítésnek, előbb kialakult, mint a kender- és lenfeldolgozás. A juhról lenyírt gyapjú számos megmunkálási folyamaton ment keresztül, mire posztó lett belőle. Ennek a munkafolyamatnak mondhatni legvégső állomása a kallás, vagy más néven ványolás, ami a megszőtt posztó vízenergiával való tömörítését jelenti.

Magyarországon kezdetben a hosszú szőrű magyar juh gyapját dolgozták fel, de később nálunk is elterjedt a finomabb gyapjú merinó, ami a gyapjúruhák minőségében is jelentős változást hozott. A nyírást május 25-én, Orbán nap körül végezték, a gazda udvarán, vagy kihajtás után a legelőn. Ebben az esetben a lenyírt, mosatlan gyapjút zsákokban szállították haza. A megmunkálás első lépéseként a lenyírt gyapjút megtisztították, majd száradás után megtépték, ezután egy gerebennel megfésülték. A gereben a kender, len és a gyapjú fésülésére használt deszka, melyből hegyes tüskék állnak ki. A szálasított gyapjút egy talpon álló, vékony rúdra, a guzsalyra tekerték, és erről megfonták. A megfont gyapjúfonalat motollára felvetették, így megtudták a méretét, és kötegekbe rendezték. Ezután következett a festés, amennyiben szükséges volt. A gyapjúfonalból szövőszéken posztót szőttek. Ez az anyag azonban még túl ritka és gyenge volt ahhoz, hogy abból bármilyen ruhaneműt lehessen készíteni, ezért a megszőtt posztót a kallómalomba vitték tömörítésre.

A kallást már az egyiptomiak is ismerték. Eredetileg szappant használtak hozzá, gyúrással, taposással tömörítették az anyagot, amíg a szálak egybe nem fonódtak. Ez a nemezeléshez hasonló eljárás volt. A korai háziiparban használtak már kézi kallókat, még mielőtt a posztóipar kialakult volna. A kallózás hamar önálló iparággá fejlődött, de a háziiparban használatos eszközök is megmaradtak.

A 11. századtól megjelentek a vízerővel hajtott, úgynevezett kallómalmok. A Néprajzi Lexikon megfogalmazásában a kallómalom: "a gyapjúszövet anyagok nedves állapotban való mechanikai tömörítésére szolgáló, vízi energiával működő gép, amely a vízikerék forgó mozgását egy erős emelő, lendítő karokkal felszerelt tüskés főtengely segítségével súlyos ütőfejek ritmikus felemelésére, ill. leejtésére hasznosította". Ezek az építmények a magyarországi posztóiparban csak a 12. században kezdték meg térhódításukat. Főként ott épültek, ahol volt rendelkezésre álló folyóvíz és fejlett gyapjúfonó kézművesipar. Kedvező esetben egy-egy településen 15-20 kallómalom is állt. Ezeket olyan molnárok építették, akik értettek az ács, asztalos, bognár és hajóács mesterségekhez is. Alapanyagként az adott tájegységre jellemző népi építészetben használatos anyagokat használták, főként fát és követ. A malmok legtöbb esetben a településen kívüli részen, annak folyásiránnyal ellentétes oldalán helyezkedtek el, mert itt tiszta volt a víz.

A malmoknak különböző fajtái alakultak ki, de a technológiájuk nagyjából azonos volt. Legelterjedtebb a botkalapácsos kalló volt, ennél bonyolultabb szerkezetű, de termelékenyebb a nyeleskalapácsos kalló és létezik még a lengőkalapácsos kalló is.

A kallózásra szánt anyagot harmonika hajtással összehajtották, és egy fatörzsből faragott vályúba helyezték. Itt előbb hideg, majd egyre melegebb vízben a vízikerekekkel mozgatott kalapácsokkal verették, melyek mozgás közben forgatták az anyagot. Így az egyenletesen, mindenhol tömörítődött. A kallás ideje függött a gyapjú anyagától, színétől és attól, hogy milyen vastagra szánták a posztót. A munkafolyamat általában 24 órát vett igénybe. Miután elérték a megfelelő minőséget, a szövetet hideg vízbe áztatták és szárították, néhol szárítás előtt nyújtópadon kinyújtották, egyengették.

A gyapjú tömörítésének volt egy másik formája is, amikor a megszőtt posztót kallókádban, vagy más néven kallókosárban tömörítették. Ezt a zuhogó alá állították, ahol maga a bezúduló víz tömörítette, mosógép szerűen forgatta az anyagot. A kallókád dongái lefelé szűkültek és nem értek teljesen össze, hogy a bezúduló víz ki is tudjon folyni. Ez az eljárás 10-12 óráig is eltarthatott.

Ahogyan a gyapjútextil tömörödik a kallómalomban, úgy veszít a mértéből. Ilyenkor körülbelül felére csökken, a többi része nyom nélkül eltűnik, elkallódik. A köznyelv hasonlatként vette át ezt a posztógyártásból ránk maradt kifejezést.

A kallómalmok elterjedése óriási fellendüléshez vezetett, a természeti energia felhasználása pedig biztosította a korlátlan fejlődést a gyapjúipar számára. A 19. század végén, 20. század elején a gyári posztó megjelenésének hatására viszont sok helyen megszűnt a működésük.

És végül íme egy nagyon érdekes film a kallózásról a Néprajzi Múzeum online archívumából, a gyártó a Duna Múzeum. (Hamarosan a mi youtube csatornánkon is megtekinthető lesz.) A mozgóképet 1978-ban rögzítették a romániai Avasfelsőfalun, a filmet a Duna Múzeum egykori munkatársa, Raffay Anna rendezte.